
Teljesen a jelenben lenni, a jövőt tervezgetni, elképzelni…Egyesek számára ez bonyolult, mert nehezen hagyják abba a múlton való rágódást, nosztalgiázást, akár a boldog pillanatokra emlékeznek, akár fájdalmas pillanatokon, be nem gyógyult sebeken elmélkednek. Hogy mi ezzel a probléma? Ez a – látszólagos vagy valós – képtelenség arra, hogy a múlttól megszabadulva éljenek, megakadályozza őket abban, hogy kibontakoztathassák további vagy rejtett képességeiket és előre lépjenek az életben.
Miért is van ez a „múltban élés” hajlam?
Lapozni a gyermekkor fényképalbumait, beszélgetni a középiskolai/egyetemi emlékekről a volt osztálytársakkal, emlékezni múltbeli szerelmeinkre, megannyi módja annak, hogy tudatosítsuk magunkban azt, akik voltunk, és akikké váltunk. A múltra való emlékezés lehetővé teszi, hogy újra elhelyezkedjünk a jelenben, és megtervezzük előre a jövőt.
Bármilyen legyen is az, boldog vagy boldogtalan, a múlt mindig egy tér, amelyben felismerjük önmagunkat…egy megnyugtató buborék. És hogy mi ebben a kockázat? Például az a képtelenség, hogy elszakadjunk tőle.
A múltat elengedni annyit jelent, mint meggyászolni azt, és ez egy több szakaszból álló érzelmi folyamat. Először is a tagadás: az ember nem hajlandó elhinni, hogy ami volt, az többé nem lesz. Aztán a harag: neheztelni az időre, ami múlik, meg netán arra is, akit, vagy amit elvesztettünk. Aztán félünk: „Mi lesz most? Hogyan tovább?” És végül az elfogadás, ami az elengedéshez vezet. Azok az emberek, akik a múlthoz ragaszkodva élnek, nem tudják követni ezt a folyamatot, mert megtagadják érzelmeiket. Ez a hozzáállás gyakran a gyerekkorunkban kapott nevelésnek köszönhető: a kislányoknak tilos haragudni, vagy a kisfiúknak sírni/félni. Nem mindenkinek volt lehetősége megfelelően megtanulni az érzelmeit felismerni, befogadni, illetve kifejezni, amikor azokat érezte. Az eredmény: az egyének „megrekednek” egy érzelemben – haragban például vagy szomorúságban – és képtelenek leküzdeni azt.
Nagyon gyakran a múlt béklyójában való maradás a bizonyíték arra, hogy bizonyos dolgok nem oldódtak meg, egy traumát nem sikerült időben „megemészteni”, feldolgozni. Ez visszahúz minket, és megakadályozza, hogy előre haladjunk. Ha a gyászmunkát nehéz elvégezni, annak az is lehet az oka, hogy a szeretett személy eltávozása esetén azt gondoljuk, hogy a gyászolás az „elfelejtést” jelenti, amit nem szeretnénk, hogy megtörténjen. Öntudatlanul ezért arra törekszünk, hogy a másik, az elvesztett személy életben maradjon azáltal, hogy „feléje fordulva” a múltban maradunk.
1. Testi-fizikai jelenlét
A „carpe diem” szlogen az tulajdonképpen nem gondolat, hanem gyakorlat: a jelen pillanatban élni annyi, mint fizikai-testi szinten benne lenni. Sportolás, séta, relaxációs gyakorlatok, légzésszabályozás, érzékszervek felébresztése… Mindezen tevékenységek lehetővé teszik, hogy visszataláljunk a testünkhöz, és teljes mértékben tudatosítsuk az itt és most létezést.
2. Alkotás
A művészi alkotás lehetővé teszi azt, hogy nyomot hagyjunk bármennyi kis időre is. Még ha csak egy étel erejéig is, amit kreatívan el szeretnénk készíteni. A tárgy, amelyet festünk vagy elkészítünk, a haladás jegyét viseli, amellyel tudatosíthatjuk saját fejlődésünket. Az alkotás az önbizalom visszaszerzésének is hatékony módja: felfedezzük, hogy tudunk valami újat alkotni.
3. A félelmek felsorolása
Lehetetlen előre látni és megvédeni magunkat minden kockázattal szemben, amely a tervek készítésekor felmerül. De ha felsoroljuk félelmeinket, még a legfölöslegesebbnek tűnőket is, tisztább és kevésbé nyomasztó jövőképet kaphatunk. Ez esetben már nem annyira az érzelmek, hanem az értelem hatása alatt tartjuk.
4. Szabadulás a múltból
A nosztalgia a múlt idealizálásának egyfajta természetes hajlama. A hely, a légkör, az emlékezéshez kapcsolódó érzések fel vannak nagyítva, túl vannak értékelve. Azoknak a helyeknek újra (meg)látogatása megszabadíthat bennünket attól az idilli képtől, amelyet megőriztünk róluk. Bizonyos esetekben lehetőség nyílik arra is, hogy leszámoljunk a múltból származó egyéb elemekkel, és megalapozott alapokon induljunk újra.
Ha olyan személlyel van a közelünkben, aki állandóan az emlékein elmélkedik, hajlamosak vagyunk vagy túlzottan odafigyelni rájuk, és merengeni vele együtt a múlton, vagy hirtelen félbeszakítani őket. A helyes hozzáállás kétségtelenül e két véglet metszéspontjában található: tudni kell időt adni a másiknak, hogy a múltra tudjon hivatkozni és ott tájékozódni tudjon, de korlátozni is kell, nehogy elakadjon az emlékeiben.
Néhány percnyi múltidézés sokszor elég a másik megnyugtatására. Ezután jöhet egy új téma elindítása, amely ösztönözheti arra az érintettet, hogy térjen vissza a jelenbe.
„Lélekre hangolva"
H — P: 8 — 16 óra között