Döntünk vagy választunk?

Milyen a jó döntés? Amit nem bánunk meg? Az, amelyiken sokáig elmélkedünk, hosszú ideig érleljük? Vagy az, amelyet egy adott pillanat vagy helyzet hevében hozunk meg hirtelen? Van olyan, hogy jó és rossz döntés? Egyáltalán szükséges-e kategorizálnunk őket, vagy elég vállalni a következményeket és tanulni belőlük?

A huszadik század közepétől a pszichológia és a közgazdaságtan tudománya is sokat foglalkozott e kérdéskörrel, és azóta már külön irányzat is született belőle: a döntéspszichológia.

Dönteni azt is jelenti, hogy elszakítani, elvágni, és ehhez bizony bátorság kell. Mert a döntés alapállása minimum két választási lehetőséget jelent, – vagy sokkal többet – amely(ek)ből egy mellett le kell tenni a voksot, a többitől pedig  le kell válni, el kell szakadni. A döntés művészet, nem(csak) tudomány. Ami történik, az egyfajta ürességbe ugrás, a valóságtól való elszakadás az ugrás pillanatában. Abbahagyjam vagy ne? Szavazzak, vagy tartózkodjak? Hagyjam őt vagy ne? Maradni vagy szakítani? Legyen gyerek vagy ne? Felmondjak vagy megmaradjak a munkahelyen? De hogyan válogathatunk a rendelkezésünkre álló lehetőségek között, és hogyan cselekedhetünk lelkiismeret-furdalás és megbánás nélkül? Hogyan kerülhetjük el tudattalanunk vagy családtörténetünk parancsait? Ez elsősorban tudatosság, elkötelezettség, és ugyanakkor felelősség kérdése is. Pontosan azért, mert a gondolkodásom nem elég, szükségem lesz a bátorságra a döntéshez. Hiába mérlegelem az előnyöket és a hátrányokat, mérlegelhetem az összes érvet, kérhetek mindenhonnan tanácsot, ez nem elég. Szóval megyek, a bizonytalanságba megyek a bizonytalanság ellenére is.

 „Mindent csak elkezdeni nehéz”- tartja a mondás, ami tulajdonképpen szintén egy döntésről szól, arról, hogy a cselekvésnek a titka a kezdésben van. A döntés művészete mindig a tudáson túl bontakozik ki. Az ésszerűségen alapuló döntés, amely tökéletesen indokolt egy csomó Excel-táblázatban, nem döntés: egyszerűen választás. Az „én választottam” és az „én döntöttem” ezért hamis szinonimák. A választáshoz intelligencia, a döntéshez pedig mindenekelőtt akarat kell. Természetesen intelligencia is, de az nem elégséges, és a döntés létrehozatalát az akaratunk istápolja, segíti. Ami végtelen bennünk, amit korlátok nélkül bevethetünk, az az akarat, nem pedig az intelligencia. Egyszerű és ékes példája a párkapcsolatban e két fogalomnak: párt választunk magunknak, – ezért is közismert fogalom a párválasztás – de a választott pár mellett való élet és létforma az már döntés kérdése. Őt választottam és úgy döntöttem, hogy (nem) mellette maradok. Dönteni azt is jelenti, hogy többet akarunk, mint amennyit tudunk. Az emberiség legszebb kalandjainak a kezdeténél, a hajnalánál mindig volt valaki, aki kételkedve indult el, aki többet akart, mint amennyit tudott; mindig van kockázatvállalás. Ha megvárnánk, amíg biztosak leszünk a cselekvésben, soha nem cselekednénk.

De a kockázatvállalás, a kockázatérzet nem a kockázat szeretete. A vakmerő szereti a kockázatot, gondolkodás nélkül rohan: forrófejű, nem döntéshozó. Meggondolatlan és nem bátor. A döntéshozó először az intelligenciájával igyekszik csökkenteni a kockázatot, de Descartes gyermekeként nagyon jól tudja, hogy megértése korlátozott, és nem létezik nulla kockázat. A fennmaradó kockázatot a tények teljes ismeretében vállalja. Nem szereti a kockázatot, de elfogadja a kockázatot „ami megmarad”. Csak az értelem útjának végéhez ér, hogy aztán nagyot merjen ugrani az ismeretlenbe, a jövőbe, a valóságba. Épp ezért nem lehet mindig a jó és rossz kategóriába sorolni ezt a kérdést, döntések vannak, amiket hozunk, és tapasztalunk, tanulunk belőlük.

Szép lecke ez az emberiségnek: az értelem útjának végéhez kell érni, hogy merjünk állni az előtt, ami azon túl van. Talán ez az igazi célja az uralommal, a kontrollal szembeni aggodalmunknak: hogy merjünk „nem uralni”. Azaz elengedni a kontrollt, a mindent kezünkben tartás téves eszméjét, hiszen saját eszünkből és erőnkből nem mindig tudunk a jövőre „garanciát” vállalni. Néha csak venni kell egy nagy levegőt és ugrani! Hajrá!